Klári botlásai

UTAZÁS A SZAVAK SZÁRNYÁN

SZEM

Klári botlásai

Ajánlom neked magadat, ahogy ajánlom magamnak magamat! Ne feledd, a mondás örök: ne ítélj, hogy ne ítéltess!

Állj meg egy pillanatra! Hova rohansz? Miért nincs időd magadra? Mi hajt? Félsz, hogy ha megállsz, egyszer csak utoléred magadat és találkoztok? Szembe kerülsz azzal, aki ott belül van, és csak arra vár, hogy elbeszélgess vele? Vagy csendben meglegyetek egymással? Hogy várhatod azt, hogy bárkivel is együtt élj, ha magadat sem ismered igazán? Kit keresel valójában? Mit keresel? Minden ott van, ott, legbelül!

Szerelmek? Nehéz ügy! Megmagyarázhatatlanok. Miért is? Talán, mert eddig menekült önmaga elől. Tudja-e egyáltalán mit szeretne? Kit szeretne? Mindenre van válasz! Talán egyszer lesz mersze szembe nézni úgy isten igazából saját magával. Talán akkor rálel arra, amit mindig is keresett és akkor majd rátalál arra is, akit mindig is keresett.

Klári ott ül a Tisza partján, és csak a vizet figyeli. Sirályok pihennek a köveken, kacsák pásztázzák a vízpartot, galambok sorakoznak a régi híd jobb pillérén. „Ezek mindig csak ugyanoda hajlandóak ülni?” Cikáznak gondolatai, emlékképei. Szikrázó napsütésben fürdőznek a szegediek a túlparton, a tikkasztó hőségben a vízpart maga a Paradicsom. Mellette a lépcsőkön egy fiatal pár áztatja a lábát, egy anyuka sétál a kislányával. „Pi-pi, pi-pi gyeje ide!” - hívogatja a sirályokat. Mögötte susognak a szélben a Korányi fasor árnyas fáinak levelei. Mondják a magukét. Mondják már egy ideje, évről-évre lombfakadástól, lombullásig - Klárinak már vagy harmincnyolc éve - s mégis, hosszú idő után, most hallja meg igazán mit mesélnek. A gimnáziumi évek alatt ide járt kollégiumba. A hálószobája ablakából sokszor figyelte őket, háttérben a mindig zajló Tiszával. Éjszaka, mikor már mindenki aludt a szobában, s neki nem jött álom a szemére a lámpák fénye aranylón, a Hold ezüstösen vonta be a folyót, meseszerűen. Akkor még merengett, álmodozott az igaz szerelemről. Mi történt vele az elmúlt húsz évben? Hogy feledhette ezt a tudományát?

Gyermekként elég határozott volt. „Én, ezt a bugyit, ezzel a zoknival nem vagyok hajlandó felhúzni!” Krokodilkönnyeket hullajtva veszekedett a mamával aki, hogy jön ahhoz, hogy két teljesen összepárosíthatatlan színű ruhadarabot adjon rá, Őrá?!, aki már majdnem három éves is elmúlt! „De a ruha alatt nem látszik Kiscsillag” - próbálta győzködni mamája, de ő hajthatatlan volt. Elég volt csak a tudata annak, hogy két olyan dolgot viseljen, ami nincs harmóniában, máris elementáris erővel tört fel belőle az öntudat. „Nem megy ez a kettő egymáshoz! A másikat akarom!”

A Tisza-part fái szemtanúi voltak egy - s - másnak. Látták, mikor Klári az életörömtől gondtalan ragyogással és mosollyal az arcán sétált vissza a kollégiumba az iskolából, a vele szembe jövő ifjúval összeakadt a tekintetük. A fiú megbabonázottan sarkon fordult, és utánaszaladt. Még a kollégium előtt beérte, és randevút kért tőle. Klári gondolkodás nélkül mondott igent, annyira meghatotta ez a tett, és bár a találkozó várakozáson alulira sikeredett, a két szempár találkozásának pillanata mégis bevésődött az emlékei közé.

Fiatal bakfisként is a Tiszának és a fáknak sírta el bánatát. Ott volt például a Halmos Sanyi esete. Dús fekete hullámos haj, zöld szemek, sportos alkat, szépen ívelt száj, egy kis borosta. Egy görög félisten. A buszon látta meg őt először. Beleremegett már a gondolatába is, hogy akár együtt is utazhatnak. Egy nap aztán új buszt küldtek a szokásos járat helyett, és már csak a négyes helyre tudott ülni. Megérkezett a járat a fiú falujába. Felszállt. Leült pontosan vele szembe. Néha még a térdeik is összeértek. Nem szóltak egy szót sem, csak lopva nézték egymást. Klári azt hitte, belehal az utazásba. Gyomra liftezett, torka elszorult, egész belsőjét remegés rázta. „Ébredj! Te sosem fogsz tetszeni ennek a fiúnak! Mit képzelsz magadról?” Suhantak a kilométerek, a falvak, a búzatáblák, az erdők, a fóliasátrak, a tanyák, de Klári úgy érezte, hogy sosem lesz vége ennek az utazásnak. „Szeged autóbusz-állomás, a viszont látásra!”. Találó. Leszálltak a buszról, és Klári a troli-megállóhoz sietett. „Menekülsz? Menj csak! Többet úgy sem látod, mindjárt itt van az év vége!” Mire megérinti valaki a vállát: „Szeretnék megismerkedni veled! Találkoznál velem a héten?” „Dugonics tér?” „Kedd?” „Hat óra?” „Várni foglak!”

Budapesti évei alatt a Tiszát a Dunára cserélte. Álmos reggelek végeláthatatlan sora volt béklyója. Klári fejében zakatoltak a monoton gondolatok a munkába menet. Boráros tér, aluljáró. Elment előtte a villamos. „Még öt perc.” sóhajtott. Feketekabátos zombik körülötte, mogorva arccal. A csepeli hévről kiömlött belőlük még egy adag. Keverednek vele. Klári is csak egy a masszában. Az ölelkező pár üdítő színfolt a rengetegben. Mosoly csak az ő arcukon van. „Végre itt a villamos!” Heringeskedés. Kivárja a következőt, szinte üres. Kényelmes panoráma járattal utazik és mozizik közben. A Dunán töredezett jégtáblák úsztak, egyiken-másikon sirályok utaztak. Kattog az agya. „Vajon hol rontottam el?” „Nem, azt hiszem, mégsem lehet elrontani semmit sem az életben. Csak nem úgy csinálni, mint ahogyan azt mások elvárják. Vagy ahogyan azt én várom el saját magamtól.” A zajló Duna közben viszi a fagyos tömböket, mint ahogy sorjáznak az életében végigvonuló megdermedt szerelmek, a villamoson is, csak jönnek. Az ovis kalandok oly rég voltak, hogy már csak családi mende-mondák maradtak fenn az áhított fiúcskákról. Emlék-karc: tánctábor. Zolika kérte, hogy fésülhesse a haját. Soha nem fésülte még fiú a haját! „Milyen finom szálú.” Unta; a haj-babrálást és Zolikát is. Nem egy szórakoztató fiú.

Hideg fuvallat vegyül a forró nyárba, a Korányi fasor fáinak levelei is felcsattannak, a galambok egyszerre felreppentek a hídról, és a belváros felé veszik útjukat. A fiatal párocska elment már, változik a Tisza képe, minden változik, ahogy a szerelmek is tovarezegtek a mindenségbe.

Klári két évig szerelemes volt az iskola legbutább, de legnépszerűbb fiújába, aki bukott már kétszer, a diákotthonban dolgozó nevelőnővel is rajtakapták. Persze ezt nem akarta elhinni. Egy nap gyűrött cetlin kapott tőle levelet, két mondattal és három helyesírási hibával. A kezét merte csak megfogni, azt is csak egyszer.

„Milyen lehet csókolózni?” Folyamatosan járt az agya: biztos, hogy SOHA sem lesz hosszú hajú, dohányos, tetkós, hosszúkörmű, szőrös hátú pasija, vagy soha olyan, aki barátnő barátja, vagy nős férfi! Kizárt, hogy képes lenne ilyenekkel leállni. Soha! Hajnalodik. Az utolsó lassú számot játszották a dávodi Bosszantó Betérőben. Fáradt volt már, mikor azt vette észre, hogy megcsókolták. Ki állt vele szemben? Egy hosszú zsíros hajú, vékony dongájú, cigis szájú, soha kategória. Az első csók. A fiú nagyon egyszerű, de rendes, de többé nem csókolóztak.

Parádi tábor, fülledt nyár, bimbódzó szerelmek, sátrakban fel-felvillanó zseblámpák. Keveredések. Csillagtúrák. Riadalom! Ellopták a zászlót! Ki volt az? A legjobb kézilabdás, a legjobb focista, a leggyönyörűbb szempár! Bőre aranybarna a nyári naptól, gyöngyfogak a mosoly-keretben, kedves, vicces. Beleremeg, ha csak rágondol. A dávodi fürdőben egyszer csak ott terem előtte, egész nap együtt vannak. „Van barátod?” – hangzik a kérdés, de a választ elnyomja a hatalmas mennydörgés. A szülők kérlelhetetlenek. Hazavonszolják Klárit, aki végig hisztizi az utat. Egy szem eső sem esik; sem a dávodi fürdőben, sem a baracskai határban, csak Klári könnyei záporoznak vígaszhatatlanul. Eljött az ősz, mindketten Szegedre utaztak, egymás mellett ültek a buszon, de akkor már nem kérdezett olyat. Klári minden hónapban szorgalmasan eljárt a Vedres-bulikba, ahol egy nap megtudta, hogy egy másik lány a fiú számára a minden. Aznap a platánok és a Tisza is együtt sírt vele. Két év telt el vágyakozva, hátha a fiú rájön arra, hogy ő sokkal jobb a másiknál. Az élet fintora és a sok vágyakozás visszahozta még évekkel később neki a fiút, közös bulik éledtek, ahol viszont már labdába sem rúghatott, mert az időközben csodás nővé cseperedő húga az ujja köré csavarta és megszerezte a skalpját.

A tizenhetedik nyáron találkoztak először, pedig ugyan abban a faluban nevelkedtek. Más volt, mint a többi fiú, határozott elképzelése volt a dolgokról, amit sosem rejtett véka alá. Termetes fizimiska, hosszú haj és hosszú köröm a kisujjon. Tél volt, mire moziba hívta Klárit, ott fogta meg a kezét, majd hazakísérte, és elcsattant az első finom csók a kapuban. A szülők furán nézték a történéseket, „Tudod te kislányom, hogy a nagyapja kukoricát lopott a nagyapádtól?!”, de Klárit ez a dolog különösebben nem foglalkoztatta. Talán, mert szereti?! Eltelt az első év, meglepetés-látogatások Szegeden, csak a szülői rosszallás maradt: „Elevenen megnyúzlak, ha megtudom, lefeküdtél vele!”, aztán még eltelt egy év, ő már ugyanarra az egyemre járt, mint a fiú. Még egy év eltelt, a fiú már végzett, Klári kollégiumi szobájában csövezett, a szobatársak nem szerették, és Klárit sem miatta. A fiú többször kritizálta Klári külsejét és ő napról napra egyre csúnyábbnak látta magát. Szomorú lett és sírós. Eltelt még egy év, meghízott, egyre csúnyábbnak látta magát, és még többet sírdogált. Egyszer látta a fiút egy másik nőnek udvarolni. Az járt a fejében, vajon mi lesz akkor, ha már senkinek sem fog kelleni, ha ő ilyen rossz. Minél inkább szeretett volna megfelelni a fiúnak, az annál inkább durva volt vele. Így jött el az a nap, amikor is kishúga egyik nap azt mondta: „Ez a fiú, hogy beszél veled?! Hogy tűrheted ezt?! Én a te helyedben már rég otthagytam volna!” a szavak szívéig hatoltak. Attól a naptól kezdve figyelt. Figyelte a fiút és figyelte magát. Figyelte, hogy nincsen rendjén ez így. Nincsen szeretet. Nincsen semmi. Igazából üresség van. Igazából miért is van vele még mindig?! Kimondani a végét mégis nehéz volt. A folyamat viszont megindult, kinyílt a világra, és megengedte magának, hogy ránézzen a környezetére, és észrevegyen másokat is, így a legközelebbi találkozáskor kőszívvel közölte a fiúval, hogy vége! A fiú térdre rogyva zokogott. Bocsánatot kért, hogy bántotta őt, szándékosan hitette el vele, hogy nem szép, nem kívánatos, mert rettegett attól, hogy elveszítheti. „Szeretete” jeléül még a pólóját is szétszakította magán. Fenyegette öngyilkossággal, hisz Klári nélkül az élet semmi sem ér. Klári meredten nézett rá, üresen, érzéketlenül, kőszívvel, a pólószaggatás sem hatotta meg, a könnyek sem, a fenyegetőzés sem. Elküldte a fiút, és soha többé nem nyitott neki ajtót.

Csapolta a sört, szemeztek, erre megfordult a világ, és bár két értelmes szó nem tudta elhagyni a fiú száját Klári transzba esett tőle. Ha sárga pólót látott, már megroggyant a térde, ugyanis a fiúnak minden napra egy tiszta sárga pólót csomagolt anyukája, szépen kivasalva. Klári barátnői körében is csak úgy nevezte: a Sárgapólós, Bundásnak csak a haverjai hívták, és egyszer fel is libbentették a sárga pólóját egy szoba-buli kellős közepén, leleplezve sűrű szőrös hátát, gúnyos tréfát űzve vele. Klári nemhogy elborzadt volna a látványtól, amit soha nem akart megtapasztalni, hanem még ellenállhatatlan vágyat is érzett aziránt, hogy kurkászhasson benne. A fiúnak egyértelműen lejött, hogy Klári bambiszemekkel mered rá, és ő bármit tehet, a lány így is, úgy is elolvad tőle. Aztán jöttek a vasárnapi csirkecombok, összebújások, de semmi több. Majd jött a nyári szünet és szakítás mindenkivel. Főleg a SZERELEMMEL, magával. A kőszív jobb. Klári látta, hogy a fiú csak kihasználja őt. Ha csak a lelke mélyén szép, az nem elég! Ne használja ki senki!

Csatornapart, Sobri kupa, a tömegben felbukkant Ő. Klári elől eltűnt a világ, csak Ő maradt a szemében, belevésődve a pillanatba. A kőszív lángolásban felolvadt. Délután már a fiú zongorázott neki, majd egy hét múlva közösen lakodalomba voltak hivatalosak. Táncoltak, csókolóztak a templomkertben. A hajnali napsütésben összekarolva a Wartburgból nézték a vörösen izzó napkorongot, a Szelidi-tó mellett aludtak egy présházban. Közös buszos csoportos családi nyaralásra mentek az adriai tengerpartra, randiztak a fürdőszobában, a tengerparton, majd pár nap múlva a fiú elkezdett udvarolni a csoport süketnéma lányának. Klári azt érezte, hogy megsemmisült. A szerelemtől lángoló szíve darabokra hasad. Hányt, remegett, könnyei heteken át patakokban folytak.

Klári úgy érezte, messzire kell utaznia ahhoz, hogy felejtsen. Amerikáig meg sem állt. Alig három hete volt kint, mikor a könyvesboltban nézelődve észrevette, hogy egy fekete férfi a lába ujjától elkezdte végigpásztázni a testét, majd tekintetük találkozott. Jamaikai, majdnem két méteres, tiszta izom, mosolygós, szép arcú férfi, de fekete - soha feketével! Egyébként bébiszitterként két gyermekre vigyázott, és mikor a tágabb családdal is megismerkedett, megszaporodtak a problémái. A nagyapa ostromot indított, leveleket küldött, vallomásokat tett úgy, hogy alig ha két mondatot váltottak. „Mit akar ez a vén kujon?!” A nagypapa nem riadt volna vissza attól sem, hogy elváljon a feleségétől, és levélben megkérte Klári kezét, szeretete jeléül még egy nercbundát is melléklet hozzá.

Klári csetelésre adta fejét, bár soha nem akart így ismerkedni. Egy barátnője kérte, beszélgessen egy ismerősével, aki szintén egyedül van. Gyorsan kiderült, hogy van közös témájuk, hosszasan képesek elidőzni egymásnak írogatva a monitor előtt. Klárinak néha olyan érzése volt, mintha szerelmes lenne a bordó betűkbe. Annyira egyre járt az agyuk, hogy gyakran egy időben ugyanazok a mondatok jelentek meg mindkettejük részéről a csetablakban. Megbeszélték, hogy találkoznak. Klári alig várta, hogy a bordó betűk életre keljenek! A fiú délután kettőre ígérkezett. Klári már egykor készen állt a fogadására, csinosan, illatosan, kívánatosan. Kettőtől várt négyig, mire megkérdezte, hogy merre járnak. Azt a választ kapta, hogy már úton vannak, de még az útitársaknak van egy-két intézni valójuk. Eltelt megint pár óra. Kedve elszállt, és búcsút intett a vágynak, mikor este tizenegykor kapott egy hívást, hogy eltévedtek, és menjen, keresse meg a bordó betűk tulajdonosát egy áruház parkolójában. Találkoztak. A fiú nem tudott Klárira nézni. Nem tudott két értelmes mondatot kinyögni, nemhogy a hús-vér nővel szemkontaktust teremteni?! Minden varázs elszállt egy pillanat törtrésze alatt, mintha sosem létezett volna.

Klári vágyott arra, hogy valakiről gondoskodjon. Talán barátságnak indult a kapcsolatuk, aztán mégis egy nap arra lett figyelmes, hogy kapott egy félszekrénnyi helyet a fiú gardróbjában, ám albérletét nem mondta fel, nem lehet azt tudni. Soha egy kopasszal, görbe hátúval, akinek tetkója van! Mégis, takarított rá, - heti egyszer végig portalanította a fiú összes anyukájától kapott több száz mütyürjét, angyalkáját, szívecskés mackóját, szeretlek tündérét, szerencsét hozó porcelán elefántját -, mosott rá, ahogy a fiú kérte, - a zoknikat nem moshatta együtt a gatyákkal, az ingeket más ruhaneművel -, dolgozott is neki a webáruházát töltögetve új termékekkel. A fiú egy hónap után elkérte a havi benzinfogyasztásának felét, mert használta az új kocsiját. Klári még a volánt sem fogta meg, de tény és való, néha ült mellette a kocsiban, ergo, használta. Kirándulni egyszer voltak, vitték a fiú anyukáját és nagynénjét is. Este a szálláshelyen készülődtek a lefekvéshez. Klári, mikor kijött a fürdőszobából azt látta, hogy a fiú és az anyukája szűz meztelenül állnak az apartman-ház konyhájában, és egymás szájára adnak jó éjt csókot. Ledermedt. „Ott csókolózik az anya a fiával! Meztelenül! Ez most normális?! Mi van?!” Klári húga nem bírta nézni tovább, hogy megy tönkre lelkileg a nővére ebben a kapcsolatban. Elment vele a fiú lakásához, összepakolták a félszekrénynyi holmit, és visszaköltöztette az albérletbe.

A Nyugatinál találkoztak, onnan mentek egy panellakás-rengeteghez. Mire Klári felocsúdott volna, egy pinceajtó előtt állt, ami nyílt és egy lakásban találta magát. Egy ablaktalan, vérfagyasztóan szegletes, ablaktalan szuterén helységben. A lakás szekrényein nem volt ajtó, a polcokon úgy sorakoztak a pólók és a törülközők, mintha vonalzóval, milliméterre pontosan lennének összehajtogatva. A fiú odalépett a magnójához, majd bekapcsolt egy tangó zenét, és elkezdte mutatni a lépéseket. Lassú – lassú – gyors - gyors. Klári nem merte nem csinálni. Azt gondolta, ha belemegy a játékba, talán kiszabadul. Fél óra botladozás és lépés-gyakorlás után a fiú marasztalta, hogy maradjon vele vacsorára, hisz neki készítette a sajtos tésztát és a méteres sütit. Klári nem mert nem maradni. A fiú elkezdett szedni neki a tésztából, leszámolva egyenként a penne darabokat, hogy mindenkinek ugyanannyi jusson. Majd jött a specialitása, a méteres süti, ami szerinte nem sikerült, mert huszonnyolc centiméter lett a megszokott harminc centi helyett. Természetesen Klári tányérjába milliméterre pontosan akkora süti került, mint a fiúéba. Klári alig várta a pillanatot, mikor elköszönhetett. A fiú visszakísérte a Nyugati pályaudvarig. Klári felszállt a villamosra, s mikor összecsukódott mögötte az ajtó és elindult a jármű, kitört belőle a zokogás.

Soha még ennyi kísértés! Csak szex és más semmi, majd mégis beleszeretett a szlovén fiúba. Aztán hatalmas döbbenet lett úrrá rajta, amikor a barátnő „barátja” közeledett felé, és Klári nem azonnal utasította el, hanem elfogadta a közeledést, és feldúlta a lelkét amiatt, hogy az erkölcse mennyire viszonylagos. Átélt csábítást egy fa alatt, csókolták a Buddha Beachen. Elég! Többé nem akart ilyen sohákat átélni. Ezentúl el sem ítélhet senkit ilyen tettek miatt, ha már saját magával is nehezen tud elszámolni és saját magának is meglepetést okozott. Nem volt büszke magára.

Találkozott egy több szépséghibással is, amolyan nagybetűs SOHA kategóriással, akivel szemben tehetetlen volt. Egy ajtóban akadtak össze. „Maga milyen szép!” Egyszer csak ott találta magát vele a Tóth Árpád sétányon és kapott egy csókot. Ott szűnt meg az addigi világa. Lett viszont egy olyan kis mikrokozmosza, amiben senki más nem létezett, csak a férfi és ő. A nyugalom, a béke és a szeretet - illúziójának szigete. Ott érezte a mellkasában, olyan erősen, hogy gyakran még a könnye is kicsordult. Olyan erős bástya volt ez számára, amit bárki vagy bármi másért nem cserélt volna fel soha; olyan vonzalom, olyan erős vágy, ami mindenféle logikát, észérvet, józan észt maga mögé utasított. Klári élete látszólag szabad volt, azt engedhetett volna be, akit, és amit csak akar. Neki nem kellett elszámolnia senki felé. Mégsem élt ezzel a lehetőséggel, mert odaadta szívét, lelkét, idejét a férfinak, bár az sohasem kért tőle ilyet szavakkal, csak tettekkel. Klári csodálatosnak érezte a férfi minden érintését, ölelését, szépnek és kívánatosnak érezte magát, ha vele volt. Nem tudott neki ellenállni. Minden idejét vele akarta tölteni. Együtt álmodtak új világokat, együtt alkottak. Egyre jobban megismerték egymást, és amekkora szeretettel tudott a férfi felé fordulni, akkora fájdalmakat is tudott neki okozni. Szeretet, félelmek, féltékenység, szerelem, gyötrelem, kilátástalanság, remény, meghittség – váltogatták egymást. Klári pokoljárása megkezdődött, kihozta a férfiből a legrosszabbat, éppúgy, ahogy a kapcsolatuk elején a legjobbat. A férfi megorrolt rá azért, mert nem talált magának mást – akit egyébként jól megcsalhatnának-, nem tudott férjhez menni, és gyermekeket szülni, hisz az lett volna a dolga! A száguldozás az érzelmi hullámvasúton szétszaggatta Klári lelkét. A férfi többször otthagyta, aztán visszakérte magát hozzá. Klári újra meg újra engedett neki. Tudta, végül neki kell kiszállnia, különben elenyészik. Elengedte. Csak remélni tudta, hogy túléli és kipipálta ezzel a férfival élete összes soháját.

Felnézett. A szikrázó napot sötét fellegek takarják már. Eleredt az eső. A Tisza pedig csak folyik, áradnak az emlékek, öregek, fiatalok. Klári megadja magát a természet erejének, és hagyja, hogy a vízcseppek kimossák belőle az összes régi sérelmet, szép pillanatot, haragot, boldogságot, fájdalmat, örömöt. Tisztán nézhet csak szembe magával, elengedve mindent, ami volt és mindent, amit lenni gondolt, s a SZERELEM egyszer csak megszületik.

Egyszer. Biztosan.

Nagybaracska, 2016. október 30.