Mikor a gyász beleül a lelkedbe

BELSŐ UTAZÁS

Gyertyát gyújtok minden angyalkámért.

V. rész

Mikor a gyász beleül a lelkedbe

2019 novemberében elvesztettem egy kis életet és vele együtt az utolsó petevezetékemet, és minden lehetőségemet, hogy nekem ebben az életben a természet rendje és módja szerint gyermekem születhessen. Sokat gondolkodtam ezen a témán, vajon rendjén van-e, hogy nem törődőm bele a sorsomba, hanem választom a technológia útját. Az ember követ mindenféle hitrendszereket, dogmákat az élete folyamán, van amit görcsösen őriz egészen a halála pillanatáig, és nem képes megújulni, változni. Talán minden a fejben dől el. Megszületik az ember szívében a vágy, majd az agy jobb esetben végrehajtja a feladatot. Viszont ha az agy annyira ragaszkodik a beváltnak hitt sémákhoz, amelyek ellentétesek a szív kívánságával, egyszerűen a korábban jól bevált gondolatai életben tartásáért lenyomja, elnyomja, figyelmen kívül veszi a szívet. Az elmúlt évek alatt én sokat treníroztam az agyamat és a szívemet is, láttam és tapasztaltam sok csodát magamban és a világban, talán ennek köszönhetem azt, hogy a szívem vágyát az agyam mégis előre sorolta. Természetesen ezt is megmagyaráztam magamnak, az agynak kell a logikus megnyugtatás. Amióta az eszemet tudom, hálás vagyok, hogy ebben a korban, ebben a hazában, ebbe a családba születtem. Bár a háborúk igazán közel kerültek hozzánk, gyerekkoromban zörögtek nagymamám házán az ablakok, amikor bombázták Eszék és Vukovár környékét, a szüleim fogadtak be menekült családot,  mégis életem javát békében élhettem le. Nőként egyedül beutazhatom a világot, vezethetek autót, bármilyen iskolát, hitet választhatok magamnak, beszélhetek több nyelven, lehet bármilyen szakmám, állásom, olyan ruhákba öltözhetek, amilyenekbe csak akarok, lehet vagyonom, élhetek akár egyedül, úgy, hogy eltartom magam, a télen meleg, nyáron hűvös szobám falából folyik a friss ivóvíz, van áram, internet, sorolhatnám. Sok-sok millió nőtársam számára ebben a korban ez a fajta komplex szabadság mégis szinte elképzelhetetlen. 

Ebben a korban az orvostudomány egy csodás vívmánya a lombik program vagyis az in vitro fertilizáció (IVF), ahol a testen kívül egy üvegben történik meg a fogantatás csodája elérhető számomra is, és számos hasonló sorsú nőnek ad reményt arra, hogy gyermeket hordhasson a szíve alatt, és természetes úton adhasson életet.

Párommal nem volt mire várnunk, a gyászunk után 2020 januárjában a lombik programhoz fordultunk segítségért. Nem akartam sokáig várni, úgy éreztem, vészesen telik az időm, és sajnos sok olyan sorstársam van, akiknek a lombikkal sem jön azonnal első próbálkozásra a várva várt gyermek.

Brnot választottuk, mert az itthoni meddőségi központokról nem sok jót hallottunk. Szerencsénkre már januárban el is kezdtük az úgynevezett IVF protokollt.

2020.02.02-én 4 szép sejtem lett, akik mind nagy szerelembe estek és fejlődésnek indultak. Naponta nyomon tudtuk követni, mi történik velük. Az első napon volt egy tökéletes, három lemaradó, a harmadik napra a tökéletes mellett volt egy felzárkózó, és két lemaradó, az ötödik napra a tökéletes és a felzárkózó kis gyémántot kaphattam vissza. Az orvos azt mondta, hogy ugyanúgy élhetjük az életünket, ahogyan eddig, nem az fogja befolyásolni a megtapadást, hanem az életkorom, és ennek az esélye 20%. Mi meg sem akartuk hallani, hogy az esélyünk csekély. Nagyon boldogok voltunk, örültünk, hogy ők ketten velünk vannak. A beültetés utáni napon kirándultunk, kihasználtuk a szép időt, sétálunk egy fenyves erdőben, friss levegőt szívunk, kell az oxigén a testnek. A kis sétához hozzáadtunk még egy kicsit, találtunk egy cseppkőbarlangot, amiben már nem sok választásunk volt, hegyet kellett másznunk. A párom aggódott értem, de bennem az életöröm sokkal erősebb volt. Nem pihentem, jól éreztem magam. Dolgozni is visszamentem. Két hét után a teszten kiderült, hogy az eredményem negatív, sajnos a picik nem tudtak megtapadni. 

A négy kis csöppségétől megtanultam, hogy időt kell adnom a testemnek és le kell tudnom lassítani. Ez a test már nem húsz éves, és bár a doktor azt mondta, élhetem a rendes életem, azt ő nem tudhatta, hogy én képes vagyok 200 fokon izzani, ami nem feltétlen normális vagy átlagos. A befogadó állapot azt hiszem nálam másmilyen. Megismerkedtem a folyamattal is, számtalan injekciót adtam be magamnak, megéreztem milyen változásokon megy át a testem egy stimuláció alatt. Azt is megízlelhettem, hogy mennyire nehéz kivárni a beültetés utáni két hetet, vajon lesz-e pozitív eredmény?! 

Ha visszaemlékszem, 2020 márciusára, Tenerifén még a nap is másként sütött, az emberi félelmek sötét fellegei takarták, miközben folytak mind egyéni, mind társadalmi szinten a küzdelmek a láthatatlan ellenséggel, az emberek szinte megőrültek, egyik napról a másikra a légitársaságok nem indították el a járataikat, a gazdaság átrendeződése megkezdődött. Szerettük volna a veszteségünket kicsi napsütéssel gyógyítani, ehelyett kisebb betegséggel, súlyos anyagi terheltséggel épphogy haza tudtunk jutni, ahol kötelező karantén várt az éves szabadságom terhére, amelyből szinte alig marad pár napom az év végéig. Mindent összevetve a covid őrülettel együtt nekünk egy újabb lombik-lehetőség akkor szinte elérhetetlennek tűnt.

Nyáron fellélegezhettünk, és pont úgy esett, hogy megismerkedésünk egy éves évfordulóján kezdhettem meg a második protokollt. Teli voltam reménnyel. testileg és lelkileg is készültem a várandósságra.

2020.08.03-án három szép petesejtem lett, ők mind szerelembe is estek és szépen fejlődésnek indultak. A harmadik napra lett egy lemaradónk, az ötödik napra pedig csak egy kis Kincset kaptunk vissza. 2020.08.08. egy szép dátum, a Párom simogatta a fejemet a rendelőben, azt mondta, hogy most minden másként lesz, én pedig tudtam, hogy így van. Hazamentünk, tele örömmel, várakozással, és egy hetet alvással és pihenéssel töltöttünk, együtt, egységben. Nem bírtam ki, hogy ne teszteljek, de az első terhességi tesztem 2020.08.17-én még nem mutatott semmit. Kétségbe estem. Sírtam. Másnap újra teszteltem, és a határidőn belül, de jó sokára, megjelent a várva várt két csík. Elöntött a boldogság, mégis van remény. Másnap már rövidebb ideig kellett várni a csíkra, és minden nap gyorsabban és erősebben lett két csík a tesztemen. A vérvételre már nyugodtan mentem, és a biztonság kedvéért, elmentem egy másodikra is, hogy lássam kétnaponta duplázódik-e a hcg (humán korion-gonadotropin) hormon, hogy megnyugtassam magam egy kicsit. Két hetet kellett várnom az első ultrahangig. A várakozás maga volt a gyötrelem. Vonszolta magát az idő. A két hét olyan volt mintha két évezred telt volna el.

2020.09.08-án láttam Őt először és hallottam a szívhangját, akkor mindössze 6 mm-es volt, egy hét múlva a kontrollon már 10 mm, azután két további hosszú hét telt el, és már 25 mm lett, kalimpált a keze - lába, a kicsi szíve pedig ütemesen, szép szabályosan vert. Ezek után három hetet kellett várnom. Közben találkoztam a védőnővel, voltam a háziorvosnál, a fogorvosnál, nőtt a pocakom, elkezdtek szorítani a nadrágok. Megjött az étvágyam is, főleg sült krumplira és hamburgerre. Apránként elhittem, hogy minden rendben van, hiszen semmi bajom nem volt. Azt olvastam, hogy a statisztikák szerint a 6-8. hétben a vetélések aránya magasabb, az idő előrehaladtával egyre csekélyebb.

2020.10.20-án, kedden, tele reménnyel vártam a 12. heti genetikai ultrahangos vizsgálatot. Amikor megláttam a monitort, és nem láttam rajta semmi élőt, azonnal tudtam, hogy nagy a baj. Nem hallottam a megnyugtató szívhangot sem. Amikor azt kérdeztem az orvostól, hogy tudná-e úgy nézni, hogy dobogjon a pici szíve, a számon keresztül kijövő szavak értelmetlenül kongtak a fejemben, mert tudtam, itt már nincs mit tenni. A gyermekem, aki augusztus elején fogant, akit a szívem alatt hordtam 3 hónapig, már nem él. Meghasadt szívem mélységéből záporoztak a könnyek. Az orvos "őszinte részvéte" kongott a fejemben. A covid szabályok miatt a Párom nem lehetett velem, ráadásul messze dolgozott aznap. Egyedül vonszoltam magam a Bécsi úton, magam voltam a halottas menet, a Gyász, a koporsó. Hangosan, fájdalmasan zokogtam. Nem tudtam abbahagyni. Másnap megműtöttek. A testem nem fájt, sem előtte, sem utána. A lelkem annál inkább. 

A nagy bajban mutatkozik meg a valódi. A kis Kincsünk rövid életével megláttatta velem, hogy történjék bármi, a Párom mindenben mellettem áll, Ő az én bástyám, támaszom, gyógyító szeretete árad felém, ezért végtelenül hálás vagyok mindkettőjükért.

Aztán jött a mélyrepülés, elmentem fűhöz-fához, mindenféle orvoshoz, dietetikushoz, életmód-tanácsadóhoz, vérvételek széles spektrumát csináltattam meg és még egy 200-as étel intolerancia tesztet is, hogy megtudjam miért történhetett a megmagyarázhatatlan. Áttértem teljes vegán életmódra, levest főztem magamnak reggelire retekből meg hagymából, ebédre és vacsorára kizárólag zöldeket ettem némi körettel (barna rizs, köles, hajdina, quoina és amaránt közül választhattam csak), semmi finomított szénhidrát, cukor, kávé, tea, kakaó nem került bele a napi menümbe, semmi hús, hal, tojás. Fogytam 14 kg-t három hónap alatt és azt érezem kiürültem, mindenhogyan. Hiába a sokévnyi gyakorlat az elengedésre, a gátak feloldására, azt éreztem csak még messzebbre kerültem attól, amit szeretnék.

2021 márciusában újra kezdtem mindent enni, feladtam a teljes vegánságot. Nem az én hedonista lelkemnek való. Április elején került sor az újabb lombikra, új gyógyszereket írtak fel, amelyek rám nem hatottak úgy, ahogyan azt várták, mert a tüszőim nem nőttek meg, de a sikertelen stimuláció végén még egy ideig kettőt is láttam. Amikor írtam az orvosnak a kettős látásról, azt mondák, menjek szemészhez, és biztos azért vannak tüneteim, mert a perimenopauzába léptem. Ez olyan volt mintha egy igaztalan ítéletet mondtak volna rólam, akinek addig minden ciklusa kiszámítható volt, peteéréssel együtt. Miért akarnak leírni? Az nem lehet, hogy a rosszul megválasztott stimulációs gyógyszerek miatt történt minden? Amikor működött kétféle protokoll, miért kell egy harmadikat is kipróbálni rajtam? Amikor meg nem működik, azért én vagyok a hibás, mert már javában a korban vagyok?! Amikor ezt megírtam a brnoi klinikának, úgymond azonnal visszakaptam azt a protokollt, amivel sikeres stimulációm volt. Akkor megrendült az intézetben a hitem. Ezt mi?! 

2021 júliusában úgy éreztem minden csillag a helyén van és az újbóli vállalkozásunk csak sikerülhet, hisz ezt mondta a numerológus, a kínai horoszkóp, a megérzés, és még a madarak is csiripelték.  Mivel mindketten Sputnikot kaptunk és a covid-időszak javában tombolt, még egy új, az EU-ban is elfogadott oltást már nem akartunk felvenni, végül itthon próbálkoztunk meg újra a lombikkal.

2021.07.30-án 3 sejtet szívtak le, és kettő embriót kaptam vissza 3 naposan 2021.08.02-án. Őrület volt a két hét várakozás, korán teszteltem, szellempozitív lett, (akkor még nem tudtam, hogy az itthoni kezelés során alkalmazott gyógyszerek csinálhatnak ilyet) úgy örültem, hogy majd kibújtam a bőrömből, de aztán a következő napokban csak negatív teszteket produkáltam, és a vérvételen is kiderült, semmi sem indult el. Itt megtanultam, hogy bárki bármit mondhat, állhatnak jól a csillagok, de az élet az más.

2021 novemberében mire elkezdtem volna itthon az új protokollt, két csíkot láttam a teszten, csak nem a terhességin, hanem a covidon. Nem kezdtem bele a stimulációba, mert pozitív covid teszttel nem csinálták volna meg a leszívást ha van tünetem, ha nincs. Úgyhogy 2022 januárjában próbálhattuk meg újra az eljárást, a stimuláció alatt a vérnyomásom az egekbe került, de sikerült a leszívás, négy sejtből kettőt kaphattam vissza 2 naposan. Semmi sem indult el. Ezúttal sem jártunk sikerrel. Legyen Istenem a Te akaratod szerint, van amire nincs ráhatásom.

2022 áprilisában ismét nekifutottunk a lombik programnak, a vérnyomásom újra nagyon magas volt, és csak egy abnormális sejtet sikerült leszívnia az orvosnak a négy-öt tüszőből. Úgy éreztem magam a beavatkozás után, mint aki egy sintérnél járt. A munkahelyemen majdnem elájultam, annyira rosszul gyógyszereztek be a leszívás alatt. Egy hétig iszonyatos fájdalmam volt a méhemben, az orvost rengetegszer hívtam, egyszer sem vette fel a telefont, ami addig nem volt jellemző rá, majd elmentem önszorgalomból egy magán ultrahang vizsgálatra, nézzenek meg, de hála istennek nem láttak semmi elváltozást, majd apránként elmúlt minden fájdalom a testemben. Csak a gyász maradt.

A halálban viszont ott van az új élet reménye is, és én remélek, újra meg újra. Párommal még nem adjuk fel a család utáni vágyunkat, teljes szívünkből, szeretetteli egységben várjuk azokat a gyermekeket, akik hozzánk szeretnének egészségben megszületni. Vállaljuk, hogy az alkalmakat ehhez megteremtjük újra és újra, amíg erőnkből telik, hogy tudjanak élni ezekkel a lehetőségekkel. Hátha egyszer megtörténik a csoda velünk is.