***NAPI RUTIN***

UTAZÁS A SZAVAK SZÁRNYÁN

***NAPI RUTIN***

Ébredés

 
Mágnes van az ágybetétben, folyton visszahúz. Nincs kedvem kidugni a lábam a meleg paplan alól. „Mit vegyek fel?” „Tusolni kellene!” Bekapcsolom a rádiót. „Erőltetett téma; már megint! Jó lenne végre egy kis zene.” „Mit vegyek fel?” „Végre valami jó zene.” „Forr a víz.” „Három az egyben.” „Mit vegyek fel?” „Vajas kifli.” „Smink… már megint nem maradt rá időm!” „Elkések!” „Kihúztam a vasalót.” „7:38” „Hideg van kinn?” „Nyirkos reggel, ködös, szürke.” Zakatolnak monotonon a gondolatok, nagy sóhajtások közepette szedem a lábam. Szembe jön a mandulaszemű ázsiai anyuka szőke kislányával, sietősre fogják. Minden késős reggelen látom őket. Boráros téri aluljáró, végre!


Boráros téri aluljáró

 
Hol hegedül reggelente az öreg muzsikus cigány, hol eltűnik. „Szépen húzza.” Oly módon varázsol elő hangokat rozzant testével a rozzant hangszerből, ahogy az csak a tehetségeseknek adatik. Belemászik fülembe és szívembe a muzsika. Még pénzt is készítettem neki, már hetek óta őrizgetem a zsebemben. „Örülök! Végre odaadhatom!” Ügyetlenkedek, kicsúszik a kezemből, az érme kiugrik a hegedűtokból, a cigány cifra káromkodással köszöni meg, majd hozzáfűzi „azé adjá mán egy szál cigit is!” Megdermed a lelkem. Kikerülök még három hajléktalant, kik alkoholgőzzel beszélgetve a szokott helyen, a lépcső sarkában töltik a reggeleket. Elment előttem a villamos. „Még öt perc!”


Villamosra várva

 
„Két csoki egy százas.” Feketekabátos zombik körülöttem, mogorva arccal. A csepeli hévről kiömlött belőlük még egy adag. Keverednek velünk az állomáson. „Egy vagyok a masszában.” Az ölelkező pár üdítő színfolt a rengetegben. Mosoly csak az ő arcukon van. „Végre itt a villamos!” Heringeskedés. Kivárom a következőt. Jön is, közvetlenül a másik után, szinte üresen. Ülőhelyem is lesz. Kényelmes panoráma-járattal fogok utazni és mozizok közben. Semmi rángatózás, kapaszkodás, tolongás. Húsz perc kellemes zötykölődés. Ezt szeretem igazán. A Dunán töredezett jégtáblák úsznak, egyiken-másikon sirályok utaznak. „A Gellért hegyen a csajt alig látni”. Rendületlenül tartja azt az ágat. A következő megálló…


Villamoson

 
Kifele bámulok a villamos ablakán. Kattogott az agyam. Vajon hol rontottam el? „Nem, azt hiszem, mégsem lehet elrontani semmit sem az életben. Csak nem úgy csinálni, mint ahogyan azt mások elvárják. Vagy ahogyan azt én várom el saját magamtól.” A zajló Duna közben viszi a fagyos tömböket, mint ahogy sorjáznak az életemen végigvonuló megdermedt szerelmek. „Szerelmek? Nehéz ügy! Megmagyarázhatatlanok. Miért is? Talán, mert eddig menekültem önmagam elől. Tudom-e egyáltalán mit szeretnék? Kit szeretnék? Hogy szeretném? Talán egyszer lesz merszem szembe nézni úgy isten igazán saját magammal. Talán rálelek arra, amit mindig is kerestem, és rátalálok arra, akit mindig is kerestem.