Cadiz

2004. november 23. Cádiz

- emlék-karc -

Cádizba érve, beleszagolva az óceánillatú levegőbe azonnal nagyon jól éreztem magam, és lépten-nyomon kedves és segítőkész emberekbe botlottam.

A város rendezett, vannak közel párhuzamos és merőleges utcák, nagyjából mindig tudja az ember, merre van. A belvárosa nem átláthatatlan és bejárhatatlan dzsungel.  Sört ittam egy olyan bárban, ami tömve volt a focimeccset néző férfiakkal. Azt hiszem a Real Madrid játszott a Baier Münchennel. Amint lefújták a meccset, mindenki fizetett, és kiürült a bár pillanatok alatt.

Sétáltam és napoztam az óceánparton a novemberi kellemes 24°C-os időben, majd a San Sebastian (Szent Sebestyén) erődhöz mentem, amit csak nyáron lehet látogatni. Azért kívülről is megér egy misét. Láttam, hogyan tűnik el a nap nyugaton és egy gyors vacsora után ismét az óceánparton találtam magam, ahol hallottam, hogy valahol messze zenélnek. A hang hívott, elindultam az irányába végig a parton. Egy sportpálya mellett lyukadtam ki, ami az óceánra nézett és épp egy rézfúvós banda tartott kinn a szabad levegőn zenekari próbát.

Fiatal srácok, lányok kotta nélkül fújták oly szépen a darabokat, hogy öröm volt hallgatni. A zene lélekemelő, fülbemászó, szívet szorongató volt, még soha nem kerültem valaminek így a hatalmába. Felültem a mólóra, és csak gyönyörködtem: a vízben, a holdban, a zenében és az életben. Nem én voltam az egyedüli, akit megbabonázott a zenekar, mert aki csak arra járt, megállt, nem mozdult, csak utazott lelkében a dallamokkal.

A próba befejeződött. A zene tovaremegett a vízen. A zenészek hazamentek. Cádiz, óceán, nap, hold és a rezesbanda emlékével hajtottam fejem álomra. Így lopta be magát a szívembe a város örökre.