2004. augusztus 29.
Ribadavia, történelmi fesztivál
Festa da Istoria en Ribadavia
Ma a gallegók kultúrájának újabb
darabkáját ismerhettem meg.
Gyarapítva élményeimet együtt a
santiagoi önkéntesekkel, akik előző nap érkeztek meg hozzánk Ourensebe, elindultunk Ribadaviába.
Már kora reggel a vonatállomáson
középkori ruha utánzatokba, kiváló jelmezekbe öltözött emberek várták a
vonatot. Mikor megérkeztünk a kisvárosba, már szinte nem is láttunk olyan
embert, aki korunk öltözékét viselte volna.
Minden utcát felzászlóztak, a
faasztalokon hegyekben állt az étel, az üstökben rotyogott a víz a polipoknak,
az emberek készülődtek a sokadalomra. Száz ágra sütött a nap. Átváltottuk az eurónkat
Maravedi-re, az itteniek középkori pénzére, mivel minden árusnál csak ezzel
lehetett fizetni.
Megnéztük a grandiózus középkori felvonulást, ettünk,
ittunk, sodródtunk a tömeggel, minden sikátor tele volt emberekkel. Itt-ott
dobosok verődtek össze és adták a naphoz a ritmust, és inkább karneváli
hangulata volt az egésznek, mint középkori. A házfalakon elhelyezett
hangszórókból középkori zene szólt, de alig hallatszott, mert elnyomta a dobszó
és az emberek éneke és örömüvöltése.
Délután három fele már kezdtünk
fáradni, a rengeteg inger, élmény, ember és a tűző nap kivette az erőnket.
Kerestünk egy csendesebb helyet a belváros forgatagától, hogy majd újult erővel
ismét belevethessük magunkat a folyamba.
Mialatt mi fújtunk egyet és
sziesztáztunk, addig a tömeg folytatta ugyanúgy, ahogy azt délelőtt megkezdte.
Mikor visszaértünk a központba, már alig lehetett józan embert találni az
utcákon. Tánc, dob, ének, evés, ivás, amolyan IHB-s buli (iszunk, hányunk,
belefekszünk.)
Sodródunk a tömeggel, én jobbra
nézek: egy férfi a kapualjban az egyik kezével a szerszámjából facsarja ki épp
a fáradt levet, a másik kezében mobiltelefon, és őrülten magyaráz, körülötte
jönnek, mennek az emberek. Tőle egy karnyújtásra a haverja épp okádik, a
lábánál páran már csak fetrengenek a földön, mert nem tudnak már lábra állni.
Balra nézek, a szemközti kapualjban hárman kiterülve, egy nagy empanadat mócsingolnak
a mocskos kezükkel a földről, ahová, ki tudja épp, egy negyed órával ezelőtt,
valaki nem ürített véletlenül. Mindez délután hat körül. Mi lesz itt még
később?
A főtéren gyülekeztünk, a
szervezet dolgozói, az önkéntesek, és a barátok. Aztán elmentünk, hogy
megnézzük munkatársaink hordógurító versenyét, de akárhogy is szurkoltunk,
utolsónak értek célba. A vásártéren ölyvökkel, sólymokkal, baglyokkal tartottak
bemutatót.
Este
nyolckor a városközpontban úgy tűnt, hogy már egyetlen egy józan ember sincs
talpon rajtunk kívül. Úgy éreztem, hogy bokáig gázolok a szennyben. Tiszta
középkor, nem hazudtolták meg magukat! Már zsongott a fejem.
Az utcai árusok sem segítették az
embereket a kijózanodáshoz, mert minden egyes bódénál csak bort lehetett kapni.
A vízért úgy kellett könyörögni, hogy adjanak. Lehet, mi voltunk a kivételek,
mert lehet, a helyieknek meg sem fordult a fejében, hogy vizet kérjenek.
Itt a fiatalok, ahogy elnéztem, már
tizenévesen elkezdik élni a nagyok életét, bandákba verődve a barátok együtt
mennek inni. Ez jelenti a szórakozást számukra, a bulit. Vamos a beber! Vamos a
la fiesta! Vamos a los vinos! Sokuknak a hétvégék szinte
csak ebből állnak: találkoznak, elmennek inni közösen, vagy egy fesztiválra, vagy csak
bárról bárra járva a várost, és jön egyik pohár a másik után. Ivás nélkül
elképzelhetetlen számukra a buli. „Ez olyan szokás, amit nehéz elhagyni, mert
már régóta csináljuk, és mert így tetszik, a kultúránk része” - mondta egyszer egy helyi barátom.
Ez a fesztivál, "Festa da
Istoria en Ribadavia", sok ember számára csak erről szólt, beöltöztek középkori
kosztümjeikbe, és addig ittak, míg a szervezetük fel nem mondta a szolgálatot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése